Mert pillanatok alatt sztárbrigáddá lettek, az idei Balaton Sound plakátjain, flyerein - magától értetődően - igazi húzónévként szerepeltek, megerősítve a tényt, hogy az Extrawelt jelenleg a minimal-hullám legjobban jegyzett előadói közé tartozik. A dolognak ugyanakkor ad némi pikantériát (legalábbis psytrance-olvasatban), hogy az Extrawelt csak látszólag érkezett az ismeretlenség sűrű homályából: ugyanis tagjai, Vayan Raabe és Arne Schaffhausen a psy-, és elektronikus színtér igazi veteránjainak számítanak, olyan kultikussá lett projectekkel a hátuk mögött, mint a The Delta, a Spirallianz, vagy a Midimilliz.(továbbá: DownHill, Der Interpret, Spiralkinda, G4). Ráadásul amúgy németes alapossággal ugyanazon a csapáson haladnak, amelyet fő vonalakban már jó másfél évtizede kijelöltek. Mostani sikerükkel tehát (amelyben persze tagadhatatlanul szerepe van a tech-, electro-, minimal-revivalnak, az aktuális ízlés szeszélyének) valahol mégiscsak ez a következetes, személyükre hangolt muzikális gondolkodás, s annak koncentrált tudatosságga nyeri el jutalmát, vagy inkább jut el a kiteljesedéshez. Zenei múltjuk, ahogy zenei jelenük is ösztönösen az erős, árnyalt és szerteágazó német techno-tradícióban (esetleg a még régebbi „Krautrock”-elődökben) gyökerezik, nem feltétlen formailag, sokkal inkább a perspektívák, dimenziók kijelölését, az intellektuális mintákat, inspirációkat tekintve. Ebben tkp. törekvései közösek a német/skandináv  psy-színtér több fontos, techno-alapokról építkező, de azt újraértelmező innovatív/kísérletező előadójához (X-Dream, Mittelstandskinder ohne Strom, Atmos, korai Son Kite, korai Altöm, Auricular, P.O.T.S., Bitmonx, Haldolium, Minilogue, stb.). Vayan és Arne esetében a közös karrier üdítő módon nem a „nagy egymásra találás”-forgatókönyv szerint indul: történetük sokáig külön szálakon fut, bár ezek a szálak meglepő módon, és időkben futnak össze. Mindketten észak-német kötődésűek (Arne Elmshornban, Wayan Hamburgban született), s nagyjából egyszerre, 1991 táján kerülnek kapcsolatba a technoval, és az akkori idők intenzív  partykulktúrájával (elég korán: Arne ekkor 14, Wayan  pedig csak 12  éves). Mindketten megszállott lemezgyűjtők lesznek, 1992-ben Arne barátjával, Marco Schmeddinggel– „Spiralkinda Dj Team”-ként -már ambient szetteket játszik (az együttműködés a 90-es évek végéig tart, együtt viszik a G4 formációt is). Wayan valamivel később, 1994-ben esett át a tűzkeresztségen, amikor a Spirit Zone-főnök, Antaro egy partyn felküldte a dj-pultba, csak úgy. 1996-ban az X-Dream klasszikusnak számító Panic in Paradise/Relax Vortex EP-jének (T.I.P. Records) elkészítésében (a Relax Vortex szerzőjeként) a Spiralkinda is közreműködik. Ez a mozzanat valójában az X-Dreamhez - konkrétan annak egyik felével, a hihetetlenül széles spektrumon tevékenykedő Marcus C. Maichelhez -. fűződő barátságuk, és szoros munkakapcsolatuk kezdetét is jeleneti. Arne és Wayan 1998-ban az X-Dreamtől kölcsönkért zenecuccon készíti első szerzeményét, a „Die Drei von der Schnittstelle”-t (amely aztán a Ventilator Records csődje miatt sohasem jelent meg), s ebben az évben társulnak be Maichel mellé a The Delta-ba (felváltva a Noosphere-t megalapító Eberhard Schultzot, és Niels Paschent). A Delta ekkora már túl volt néhány alap psytrance-(„tech rock”) tracken (As a Child I Could Walk On The Ceiling, Travelling At The Speed Of Thought) – többé-kevésbé az X-Dream (mérföldkőnek számító, prog-psy-t előlegező) „Radio” albumához közeli felfogásban. A két új tag érkezésével azonban a folytatás tökéletes más irányt vett. A Delta ugyanis a zenei műfajok közötti korlátok lebontásának („no barriers”), fúziójának, a határok átjárhatóságának megteremtését tette a legfőbb alkotói elvvé (s teszi a mai napig), amely még a goatrance „késő-klasszikus”, kifulladás jeleit mutató korszakában inkább merész, mint magától értetődő koncepció volt. A Delta félretett minden zenei, intellektuális sallangot, egy jóformán neutrális, zenei formáit, eszköztárát tekintve az alapokig csupaszított, repetitív kifejezésmód felé fordult, amelyet éppúgy definiáltak „psychedelic techno”-ként, mint szimplán „hard techno”-ként. Sötét sodrású, minimalisztikusan fogalmazott, sokszor melankolikus tónussal fedett absztrakt-pszichoaktív, imaginárius világot vetítettek a hallgató elé, amelyen így is valami végtelenül személyes, és individuális töltés. Együtt vannak, plasztikusan körvanalazódtak azok szignifikáns – tartalmi, stílusbeli - jegyek, amelyek az Arne-Wayan duó későbbi munkáiban is meghatározóak lesznek. 1999-ben (Arne szavaival „jóformán egyszerre”) immár sajátjukként megalapítják a Midimilizt, és a Spirallianzt, előbbi teljesen független projectként (olyan kiadókkal kooperálva, mint a d.Drum, a Boshke Beats, vagy a Gemini Records), utóbbit viszont - bevallottan - a Spirit Zone kedvéért, és égisze alatt. Mivel az alkotómunka általában a művészi alapgondolat megvalósulásainak sora, akár azt is mondhatnánk, ez a két project tkp.ugyanannak az ideának „hipotetikusabb”, és „elementárisabb” kibontakoztatása. Mintha valahol mindkettő egy személytelen, kissé emberidegen technikai civilizáció jövőbe vetített utópiája lenne. Vagy egy geometrizált formákra komponált indusztriális világarchitektúra hangsávokba, zörejekbe, energia-, és rezgéstartományokba öntött lenyomata, túl szépen, igazon, túl jón és rosszon, amelyből (néha szinte megindítóan) bukkan elő egy-egy dallamfoszlány, vagy zenei motívum - mint egy távoli emlékfoszlány. Bár a közönséget (főleg kezdetben) eléggé megosztotta ez a rideg monoton, mégis erőteljes hangvétel, a sokszor túlfeszített goa-transzcendenciától mentes, ,„technocentrikus” felfogás, a Midimiliz és a Spirallianz épp ezzel a markáns megközelítéssel, a techno-eszköztár pszichedelikus perspektívába helyezésével, s mindezzel/mindezen túl a psytrance új, experimentális frissességű hangzásának életrehívásával az ezredforduló legfontosabb psy-(vagy prog-) trance zenekarai közé tartozott. 2004-ben Arne is végleg áttelepült Hamburgba felszereléssel, stúdióval, minndennel együtt. Innen, a frissen összerakott stúdióból küldött egy tracket James Holden kiadójának, a Border Community-nek. Ez a szám, a 2005-ben kiadott Soopertrack/Zu Fuss EP lesz új zenekaruk, az Extrawelt manifesztuma, egyben első slágere. Bár a folytatásban dolgoztak több kiadóval is (Kompass, Traum Schallplatten, Gemini), 2006-ban már Sven Väth legendás labeljénél, a Cocoon-nál jelentetik meg a Titelheld/Stammgast EP-t (egyértelmű jeleként a szakmai, és közönségsikernek). Az Extrawelt respectjének titka vsz. nem pusztán abban rejlik, hogy jó zenével jó időben voltak jó helyen. Sokban átmentették, vagy inkább következetesen folytatták a The Delta / Midimiliz zenei világának motívumait „[Az Extrawelt]....számunkra amolyan párhuzamos univerzum, ráadás-szint” – mondták egy interjúban): a kipróbált minimalista alapokat még frissebbé, és plasztikusabbé tették a különféle electro-, tech-house áthallásokkal, masszív basszusvezetéssel, törtütemekkel, megkapó dallamokkal, groove-okkal.  2008 októberében megjelent első albumuk, a Schöne Neue Extrawelt (Cocoon Recordings) azonban nem pusztán zenei teljesítményként tekinthető a régi-új koncepció minden korábbi munkájuknál érettebb, kifinomultabb, emocionálisabb-filozofikusabb, „földöntúlibb” megvalósításának. A tizenkét track tizenkét önálló történet, ugyanakkor egységes egész is, amely a komoran szűkszavú, belülről feszülő sodró-hömpölygő, táncos-dinamikus, vagy épp szellemesen könnyed számokon keresztül vezeti végig a hallgatót az Extrawelt egyszerre jelenvaló és futurisztikus, mechanikus, alapjában mégis átlelkesített „párhuzamos univerzumán”. A sokszor sötét, melankolikus hangvételben, a néha csaknem érzelmesen elővezetett dallamokban, melodikus motívumokban rejtőzik valami végtelenül szubjektív, valami nehezen megfogalmazható arról, ahogy az ember önmagát látja ebben a Huxley utópiájára utaló világban. Abban a mi világunkkal párhuzamos, s azt sokszor átfedő-átmetsző, a technika felsőbbrendűségének tudatával megszerkesztett paralell univerzumban, amelyben minden magasabbrendű pótléka az eltompult hedonizmus, ahol a jövő felől áramlik felénk a jelen , ahol a boldogság hajszolásába, a non-stop drogok fals  képzeteibe,  illúziójába temetkezve „„nincs helye többé sem a régi értelemben vett vallásnak, sem a művészetnek, de még a mélyebb emberi érzéseknek sem”. Igazi katarzis nincs, csak az elektronikus rezonanciákból, mély hangtartományokból, zajokból, zörejekből dallamként életrekelő kósza érzés, tétova bizonyosság arról, hogy kell lennie valami megindítóan teljesnek és igaznak túl az emberen, és túl a világon –  extra Welt.

(davidvincent)